Day #9 - A csatorna remetéje

Reggelre arra az elhatározásra jutottam, hogy a szárnyaim alá veszem Rebeccát. A reggeli közös kajálásnál viszont észre kellett vennem, hogy beigazolódott amin éjszaka morfondíroztam. Tényleg nem volt sehol a lány. Úgy gondoltam, mindenképp meg kell keresnem, így a kaja után a fiatalok szobája felé vettem az irányt. Persze, gyerekszobának hívtuk a helységet, de igazság szerint csak Damian és Rebecca lakta a szobát, ahol igazából akár nyolc gyermek is simán elférhetett volna. Természetesen a terem üres volt Rebeccának a nyomát sem találtam. A kutatás elkezdése után fél órával már szinte minden szobát és termet végig jártam és mindenkit végig kérdeztem a lányról, de ma őt még senki sem látta. Ahogy vissza indultam a szobámba, a lépcsőknél csörömpölésre lettem figyelmes. A hang lentről jött, a gépház és raktárak felől, így arra felé vettem az irányt. Az alagsor rövid folyosóján összesen három ajtó volt található. Jobbra az első ajtó a fegyverraktár ajtaját nyitotta, de azt a Maestroék egy zárcsere után elérhetetlenné tették, és csak három embernek volt kulcsa hozzá. A Maestronak, Benjaminnak és nekem. A balra levő ajtó a raktárba vezetett. Igazából ha ebben a helységben volt valaki, akkor azt megtalálni lehetetlen volt, hiszen egy hatalmas terem volt ez, tele mindenféle cuccal. Eredetileg nem tudjuk mire használhatták ezt a termet, hiszen teljesen üres volt az ideérkezésünkkor, de ez alatt a pár nap alatt már sikerült elég szépen megpakolnunk és mindent itt tároltunk aminek a lakórészen vagy a konyhában nem volt helye. Természetesen ezt a termet is végigjártam, de embernek sehol nem volt nyoma sem. Az utolsó ajtó a gépházba vezetett. Itt volt minden ami a bázis áram, víz, és nem működő fűtéshálózatához kellett. Kapcsolószekrények, kazánok és mindenféle gép és gomb, amiről nekem fogalmam sem volt, hogy mire jó. A fűtést illetően azért voltak kételyeim, hiszen lassan közeledett a tél és a csináljunk fűtést csöves módra című játék azért nem kecsegtetett túl sok jóval. A gépházat körbejárva nem találtam semmit, viszont észrevettem, hogy a (szintén nem működő) központi bojler melletti csatornafedél, bizony nincs rendesen a helyén. Úgy éreztem, itt valaki járt és bizony ezen keresztül közlekedhet, így a fedelet arrébb toltam és lemásztam a csatornába. Őszintén szólva én sem értem, hogy mi okom volt erre a lépésre, hiszen az a csatornafedél nem túl könnyű, azaz ha visszahelyezem oda ahova való, akkor nem valószínű, hogy egyszerűen bejut a gépházba az aki be akar jutni.

De én persze, legyűrve minden félelmemet, mint valami átkozott adrenalinvadász, lemásztam. A létra körülbelül 10 méter mélyre vezetett, egy másfél méter széles "alagútba", azaz a csatornarendszerbe ami talán még a várost is összekötötte a bázissal. A lejárattól mintegy száz méterre a csatorna három felé ágazott. Mivel lövésem nem volt merre és hova, meg főleg miért megyek úgy döntöttem végig egyenesen fogok gyalogolni, hogy egyszerűen visszataláljak a bázishoz vezető feljáróhoz. Az elágazás után tíz méterenként találtam még négy elágazást, egyszer jobbra, egyszer balra. Tartottam magamat a tervhez. Az utolsó balra való leágazó után nem sokkal a csatorna jobbra kanyarodott, ezt már a harmadik elágazónál látni lehetett, hiszen halvány fény szűrődött ki onnan, emiatt egyre érdekesebb lett számomra a dolog. Amikor az utolsó elágazást elhagytam, hirtelen egy fémdarab érintette meg a nyakamat. Egy kés volt az. Valaki ott állt mögöttem és kést szegezett a torkomnak. Mozdulni sem bírtam, hiszen egy óvatlan mozdulattal elmetszettem volna a saját torkomat.
- Nem mozdulj, vagy elvágom a torkodat! - szólított meg a kés gazdája, akinek a hangját felismertem. Rebecca volt az.
- Nyugi Rebecca én vagyok az, Dominique!
Lassan engedte le a kését a torkomtól. Láthatóan meglepődött, hogy itt talál.
- Dominique? Mit keresel itt?
- Téged. - Mosolyogtam rá.
- Nem kellene. Semmi keresnivalód itt.
- De neked sem és most, hogy ide vezettél, már érdekel, hogy hova vezetnek ezek a csatornák.
- Oké, elmondok mindent. De akkor megígéred, hogy soha többet nem jössz utánam és ide sem teszed be a lábad.
- Megpróbálom, de nem ígérhetek semmit.
- Rendben. Akkor kövess. - mondta Rebecca, majd elindult egyenesen a fény forrása felé - Azok az elágazások, amik jobbra vannak, mind mind Beaumont különböző részeibe érnek el előbb-utóbb. Az első balra tartó csatorna szerintem Pine Forest-be vezethet. Egyszer próbáltam meg végigmenni rajta, de miután 3 órát gyalogoltam a csatornában, és még mindig nem jutottam a végére, feladtam. A második ballos elágazó Vidor csatornarendszeréhez csatlakozik. Az utolsó pedig Rose City-be vezet.
- Értem. Honnan tudod te ezeket? - kérdeztem, amikor elértük a kanyart. Ahogy jobbra fordultunk, egy zombi teteme terült el a földön, így gyorsan témát váltottam - Ide is be tudnak jönni???
- Néz az orrod elé és rájössz - nevetett fel Rebecca és mutatott előre.
Ahogy felkaptam a fejemet, megláttam a távolban a fény forrását, ami egy kijárat volt. Ahogy közelebb értünk már látszott, hogy a folyó ami a bázis mellett található ide vezethet. A kijáraton levő rácsok ki voltak törve így szabad ki és bejárást biztosított bárkinek. Ahogy kiléptem a rácsokon, egy tó előtt álltam ami nem nézett ki túl festőien, hiszen mégiscsak a csatorna egyik "ürítőfelülete" volt. Ránéztem Rebeccára és elmosolyodtam, viszont egyből szemet szúrt az, hogy a vállán egy hatalmas kötés volt.
- Mi az a kötés válladon? - kérdeztem
- Csak egy kis harci seb. Katona dolog.
Hirtelen egy foszló kéz kapta el Rebecca vállát és tépte le a kötést. A lány villámgyors mozdulattal kapta elő az övéből a kését és döfte egyenesen a zombi két szeme közé. A szám tátva maradt. Hihetetlen volt, hogy egy 14 éves lány ilyen könnyed természetességgel képes levadászni ezeket a szörnyeket. A megdöbbenésemet még inkább tetőzte az, hogy a kioldódó kötés alatt egy hatalmas seb bukkant elő. Szinte biztos voltam benne, hogy harapásnyom volt.
- Ugye az nem? - mutattam rá a lány vállára.
- De, az. Ezért nem töltök túl sok időt a bázison. Nem akarom, hogy ott változzak át.
- Mikor történt?
- Már az első napon, amikor apuékat megölték. - hajtotta le a fejét Rebecca. Szemmel láthatóan az apja és anyja elvesztését egyáltalán nem dolgozta még fel - Engem is elkaptak és az egyik megharapott, de szerencsére apa megmentett. Feláldozta magát... - tört ki zokogásban a lány.
- Nyugi kislány. Minden rendben lesz - mondtam és átöleltem.
Miközben a lányt dédelgettem, sok minden futott át az agyamon. Az a harapás már majdnem egy hete történt. Az azt jelenti, hogy a vírusnak már el kellett volna kezdenie szétterjedni és tüneteket okozni. Viszont Rebecca ránézésre abszolút tünetmentes és egészségesnek tűnt.
- Figyelj. Vissza kell jönnöd velem a bázisra és Andreanak meg kell hogy vizsgáljon.
- Mi értelme lenne? Mi van ha pont most fogok átváltozni?
- Éppen ez az! Figyelj. Aki gyógyszerben kapta a vírust és először átváltozott az is kb. 5 nap után átváltozott, téged pedig már majdnem egy hete haraptak meg.
- Oké. Legyen. De ha átváltozok, akkor egyből vágd le a fejemet!
-Ezt fejezd be! Nem fogjuk levágni a fejedet. Viszont hagynod kell, hogy segítsünk és megvizsgáljunk, úgyhogy felejtsd el innentől kezdve, hogy te leszel a csatorna remetéje!
- Jól van. - Hajtotta le a fejét Rebecca, majd megfogta a kezemet és hagyta, hogy visszavezessem a bázishoz.
Természetesen mire visszaértünk, némi aggodalom azért felütötte a fejét a többiek körében, hogy merre is járhatunk, de sikerült gyorsan lecsillapítani a kedélyeket, Rebeccát Andrea kezébe adtam kivizsgálásra, én pedig gyorsan összeszedtem magamat és siettem fel az őrtoronyba, hiszen én voltam a soros az őrködést illetően Sarah társaságában. Igazából ismét magába szippantottak az őrtoronyban a gondolataim. Furcsa mód, eszembe sem jutott Charlie és Anna, egyedül azon morfondíroztam végig, hogy lehet az, hogy Rebecca nem fertőződött meg. Ki ez a lány valójában? Hiszen lehetetlennek tűnt, hogy egy kamasz kislány ennyire jól kezelje a fegyvereket, vagy hogy ilyen erő legyen benne, hogy a csatornafedelet is simán megmozdítja, kiindulva abból, hogy nem volt éppen az az erőemelő alkat, hiszen egy törékenynek tűnő lányról volt szó. De olyan érzésem volt, hogy Rebecca sokkal többet tud, mint amit elmond, vagy mint amit sejtenénk róla és az egész helyről ahol éppen az életünket éltük...

Day #8 - Nem túl sikeres portya

A reggel egészen furcsa volt számomra a bázison. Még egy hete sem volt, hogy beköltöztünk, máris megvolt a napi rutin. Ezen a napon is a rutin szerint indult volna minden. Az ébredés után az ágy bevetése jött volna, ha Bella nem lustálkodott volna az ágyban még legalább 1-2 órát miután én felkeltem. Kicsit kényelmetlen volt az a része a dolgoknak, hogy egy teremben 8-9-10 ember társaságában kellett aludni. Persze felmerült bennem, hogy egy régi irodát elfoglalok magamnak, de féltem, hogy ettől balhé vagy feszültség fog kialakulni, így maradtam egészen eddig a napig. Valahogy nem éreztem, hogy nekem egy szobában kéne aludnom és élnem Charlieval. Számomra volt valami visszataszító az okoskodó, magát felsőbbrendűnek képzelő "Professzorban". Emiatt a dolog miatt kicsit talán önző módon felébresztettem Bellát, összepakoltam a cuccaimat és elkezdtem átpakolni az egyik régi felügyelői irodába. Az újdonsült szobám nem volt túl fényes állapotban, az iroda viszont még úgy-ahogy hasonlított az eredeti funkciójára, hiszen egy félbetört íróasztal, egy leszakadt ajtójú szekrény, és egy teljesen szétfoszlott kanapé is foglalta a helyet. Viszonylag korán keltem (már ha a 6 órás kelés annak számít), így volt két órám a közös reggeliig, ezt az időt gondoltam magamnak beosztani a szoba rendbetételére. Azt gondoltam, hogy nem tehetem meg, hogy nap közben dolgozom az új lakhelyemen, hiszen ezzel más, fontosabb dologra nem jutna időm és nem igazán akartam nagy felhajtást csapni a költözködéssel. Miközben a romos bútorok darabjait pakoltam ki a szobából és vittem le az egyik raktár helységbe, a lépcsőn a Maestro jött velem szembe és állított meg.

- Jó reggelt Öcskös! - állt meg előttem a már-már védjegyévé vált kockás flanelingében.

- Szevasz Jonas.

- Mi van veled pöcsös? Korán reggel már dolgozol?

- Ez csak privát meló. Kiköltözöm a közös alvóteremből.

- Na hogy-hogy? Antiszociális lettél hirtelen? Vagy esetleg az új fiú miatt?

- Jól gondolod. Lehet, hogy önzőség, de nem vagyok hajlandó Charlieval egy légkörben lenni.

- Nem félsz, hogy ebből balhé lesz?

- De, ettől tartok egy kicsit. De azt hiszem ez most ilyen aki kapja marja dolog lesz. Másnak nem jutott eszébe, szóval aki gyors, annak lesz privát helye. És ráadásul nem nap közben, hanem tulajdonképpen a szabadidőmben csinosítom a szobát, szóval ezért sem támadhatnak, most is csak a reggeliig fogok ezen dolgozni.

- Én szívesen maradok a teremben, de megértelek. Sőt, ha gondolod, még segítek is.

- Köszönöm, de igazán nem szükséges. Neked is van ezer dolgod a bázis körül. Mondjuk, esetleg az ágyamat amit otthonról hoztam és lent van a raktárban, azt segíthetnél felvinni.

- Simán öcskös, simán!

A Maestroval való beszélgetés elég sok kérdést vetett fel bennem és még feldúltabb és zavarodottabb lettem. Az Annával való dolgok is aggasztottak és egyre jobban kezdett nyomasztani, hogy a közösség vezetésének terhe az én vállamat nyomja. Igazából nem tekintettem magamat főnöknek, csak most kezdtem el rájönni, hogy igenis számít az, hogy mit teszek, mert előtérben vagyok a többiekhez képest.

A reggeli során szembe kellett néznünk azzal a ténnyel, hogy egyre jobban fogynak a nyersanyagaink és messze nem raktároztunk be annyira, mint ahogy gondoltuk, hiszen sokan bizony mindenfajta ellátmány nélkül érkeztek meg a táborba. Gyors megbeszélést követően úgy döntöttünk, hogy a következő napokban egy-egy 3-4 fős társaság portyába fog kezdeni és megpróbáljuk a környező házakat és boltokat kifosztani, feltéve hogy maradt még bennük ehető dolog. Az első napi csapatba én nem kerültem be, hiszen Gary, Gus és Benjamin önként jelentkezett. Reggeli után ők Charlie társaságában be is szálltak a Samuraiba és neki indultak az útnak. Csodálkoztam, hogy a professzor is velük tartott, de igazából nem bánkódtam miatta, hogy nem kell a társaságát élveznem egész nap. A délelőtt nyugodtan telt el ebédnél pedig Diana huppant le mellém és kezdett kérdezgetni.

- Na mesélj. Mi van? - szegezte hozzám a kérdést.

- Semmi. És mielőtt kérdeznéd, nem beszéltem vele. Hagyok egy kis időt neki.

- Hát, te tudod. Szerintem nem döntesz jól, de ez a te dolgod. Viszont kíváncsi lennék a történetre, hogy mi köztetek a feszkó a professzorral. Azt tudom, hogy valami exbarátnős sztori van, de érdekelne az egész és nem csak ilyen elcsípett részletek.

- Nézd. Volt egy barátnőm, Jeanette-nak hívták. Nagyon oda voltam érte egy pár évvel ezelőtt és nehéz szülés volt ugyan, de összejöttem vele. Minden rendben volt egészen addig amíg az anyjáék szomszédjába nem költözött valami mexikói öregember. Na ő volt a professzor. Hallottam róla, hogy Jeanette sokat lóg vele, de nem igazán izgatott, már csak a kora miatt sem.

- Miért, hány éves Charlie?

- Nem tudom pontosan, de most már 50 körül jár. Szóval, nem igazán zavart a dolog, nem voltam féltékeny. Aztán Jeanett egyre kevésbé foglalkozott velem, egyre több időt töltött távol és mint kiderült, egyre többet hazudozott. Egy pár hét múlva szakítottunk, majd pár napra rá már Charlieval alkottak egy párt. Teljesen kiakadtam és kicsit meg is törtem miatta. Másfél hónapon keresztül végig buliztam, ittam és nem vetettem meg a drogokat meg a prostikat sem. Teljesen szét estem. Aztán szerencsére kilábaltam belőle és most itt vagyok. De erre az emberre nem vagyok képes emberként nézni, ellenséget látok benne és ez ellen nem nagyon tudok mit tenni.

Délután kezdett kicsit aggasztani, hogy Benék még mindig nem tértek vissza, hiszen már reggel 9 óra körül elmentek. Rossz érzéssel töltött el, bár abban bíztam inkább, hogy annyi kaját gyűjtöttek, hogy nem tudják elhozni idáig. Aztán 5 óra magasságában egyszer csak Anette kiabált le az őrtoronyból, miközben én éppen a kert egy kis részét próbáltam rendbe tenni, hogy később növény termesztésre is alkalmas lehessen.

- Dominique! Gyere gyorsan ide! Siess!

Eldobtam a kezemben levő kapát, és sprinteltem fel a a toronyba.

- Mi történt?

- Nézd! - azzal odaadta a távcsövet a kezembe.

A kapuval szemben, az egyik fa ágain állva két embert pillantottam meg. Az egyik Gary, a másik pedig Ben volt. Anette sírt mellette, de próbáltam magabiztosságot mutatni és megnyugtatni őt.

- Nyugi. Behozzuk őket. Légy szíves menj be, és hívd ki Dianát és az ikreket.

Szinte csak pillanatok teltek el és már mindenki kint volt.

- Nos srácok. Kint van a kaputól körülbelül 50 méterre egy fán két emberünk. Be kell őket hoznunk. Jobb lehetőségünk nincsen, minthogy Dianaék felmennek a másik toronyba és zajt csapnak, úgy mint tegnap. Mi pedig a srácokkal kinyitjuk a kaput, céllövöldét rendezünk és megtisztítjuk az utat a srácoknak.

Ahogy Diana, Anette és Anna elkezdtek csörömpölni, a zombik nagy része ismét a hang forrása felé vette az irányt. Ahogy a kapu nyílott, az adrenalin elborította az agyamat és megszűnt a külvilág. A kezemben egy Desert Eagle-el és egy baseball ütővel kezdtem el rohanni kifelé. A többiek csak pár másodperces hatásszünettel tudtak követni, mivel erre a lépésre igazából senki sem számított. Bár számolgatni nem igazán volt időm, de körülbelül 40-50 élőhalottal találtuk közvetlenül szembe magunkat. Játszi könnyedséggel pörgettem a kezemben a baseball ütőt és szinte lelassult körülöttem az idő, amikor az első koponyát zúztam össze. Valami elképesztően beteg és félelmetes örömöt és elégedettséget éreztem, miközben a zombikat csapkodtam és lövöldöztem. Szerencsére a többiek sem tétlenkedtek, így viszonylag gyorsan megtisztítottuk az utat a fáig és sikerült behozni Gary-t és Benjamint. Anette ekkor már ott volt a kapuban és szinte még be sem ért, már sírva borult Gary nyakába, miközben ezerszer megígértette vele, hogy nem lesz több ilyen, bár ő és mindenki tudta, még legalább ezerszer lesz hasonló szituáció. Gunnar elkezdte becsukni a kaput, amikor még egy ember kezdett kiabálva futni a bokrosból a kapu felé. Charlie volt az, aki annyira természetesen nem volt intelligens, hogy ne ordítson, ezzel oda vonzva a zombikat, amivel csak annyi probléma volt, hogy lövedéket kellett pazarolnunk, de sikerült neki is beérnie épségben. A legnagyobb meglepetés akkor ért minket, amikor Charlie nyakába Anna ugrott és megcsókolta a beérkezést követően.

Összeszorult a torkom, szinte nem kaptam levegőt és a hideg rázott ahogy ezt megláttam. Ekkor egy kéz érintette meg a vállamat.

- Nyugi... - nézett rám Diana, majd megölelt.

- Azt hiszem most kicsit egyedül kéne maradnom. - mondtam neki, 

Ezt követően megfordultam hogy a szobám felé vegyem az irányt, de meghallottam ahogy Charlie éppen élménybeszámolót tart és közli, hogy Gustavot nem tudta megmenteni, elkapták.

Ekkor bevillant, hogy mi is történt és gyorsan odaléptem Benhez.

- Jól vagy? - kérdeztem tőle

- Hát, azt hiszem még élek. Ez nagyon para volt. - válaszolt a fal fehér Benjamin

- Mi történt?

- Minden rendben ment, a városban még boltot is találtunk ami nem volt kifosztva, a lakások között is egész sokban van még szajré. Elindultunk visszafelé, és az erdőbe érve az a tragacs megadta magát. Már amikor elindultam mondtam Gusnak, hogy nem ezzel a tragaccsal kéne menni, de ő meg a professzor ragaszkodtak hozzá. Futva jöttünk végig az erdőn Gary-vel, mivel a fegyvereket Gusék magukhoz vették és nekünk csak két konyhakésünk maradt, aztán a kapunál láttuk, hogy nem fogunk tudni bejutni, így észrevétlenül felmásztunk a fára és vártunk. A többit meg már láttátok. Azt hiszem ez nem volt túl sikeres portya..

- És miért váltatok szét Gusékkal?

- Volt egy kis vita közöttünk. Mi Garyvel ragaszkodtunk hozzá, hogy ne az úton jöjjünk végig, mivel ott több fertőzött lehet, ők pedig ragaszkodtak az úthoz. Mivel nem jutottunk egyességre ezért különváltunk.

- Hát. Szerintem menj be és pihenj le. Hosszú nap volt ez nektek.

Az este már az új szobámban ért engem és leginkább azon agyaltam amit láttam. Végtelenül dühös voltam Anna miatt és hogy megint Charlie az aki az utamban áll, de próbáltam korrekt maradni hozzá. A legfontosabb cél az volt, hogy valahogy túléljünk, Azt pedig tudtam, hogy ez még csak a kezdet volt. Már majdnem aludtam, amikor motoszkálást hallottam a folyosóról, ami azért volt furcsa, mert ezen a szinten csak én aludtam. Amikor felnyitottam a szemem, az ajtómban egy alakot láttam, bár csak tippelni tudtam, de szerintem Rebecca lehetett az, de ahogy oda fordultam gyorsan elfutott az ajtóból, mire az ágyból kikászálódtam, addigra pedig már sehol nem volt.

Furcsa volt ez a kislány, hiszen azóta hogy hozzánk csapódott, nem is nagyon beszéltem vele, sőt nem is igazán találkoztam vele. Nem találkoztam vele, sőt sokszor még kajánál sem láttam ott, illetve nem tűnt fel a jelenléte. Olyan volt ez a kislány mint egy szellem. De számomra mégis volt benne valami, ami miatt úgy éreztem meg kell őt védenem.

Day #7 - Túl sok talán...

Valójában Rebecca megjelenése reménnyel töltött el, hiszen ha egy 14 éves kislány képes volt életben maradni, akkor erre tulajdonképpen bárki képes lehet, köztük Anna is. A délelőtti őrséget Dianával álltuk, ami vele valahogy nem tudott unalmas lenni, mivel a leányzó komplett idióta volt, a szó jobbik értelmében, de az őrségben az is kiderült, hogy tud komolyan is beszélgetni.

- Oké, értem én, hogy  Anna fontos ember az életedben. De egy kicsit túlzás, hogy ennyire rá vagy kattanva. Szerelmes vagy belé? - Kérdezte Diana

- Nem vagyok. Egyszerűen fontos a számomra. Velem lakott, velem élt, az életem része lett. Kötelességem védeni őt és aggódni érte. Hiszen a barátom. Bár mostanában amúgy is kissé eltávolodtunk egymástól.

- Hogy érted?

- Nem tudom. Megváltozott Anna és vele együtt az is ahogyan egymáshoz állunk. Alig van otthon, szinte nem is látom, beszélni se nagyon beszéltünk már hetek óta. Valami megváltozott és nem nagyon tudom, hogy mi az.

- Aham... Igazából csak azért kérdezem, mert amikor róla beszélsz, valahogy más vagy.

- Más vagyok? Ezt nem értem. Magyarázd el kérlek.

- Hol is kezdjem. - mosolyodott el Diana - Amikor Anna szóba került és beszélsz róla, megváltozol. Megváltozik a hangszíned, elmosolyodsz, és a szemeid csillognak. Szerintem vagy nem akarod bevallani, vagy még nem tudod, hogy bizony te szereted azt a lányt.

Igazából meglepett az amit Diana állított, mert én nem vettem észre, hogy más lennék, persze én nem is láttam magamat kívülről. Valójában ebben az volt a félelmetes, hogy az első gondolatom ez volt, nem pedig az, hogy hülye ez a lány, közöm nincsen Annához.

- Hát, lehet, hogy rosszul látsz. Nem kéne szemüveg, vagy valami? - próbáltam kicsit terelni a témát.

- Jó, oké. Akkor nem beszélünk róla, ha te nem akarsz.

- Nem az, hogy nem akarok, csak kicsit kényelmetlen ez a téma így. Hiszen nem is ismerlek.

- És? Legalább nincsenek előítéleteim.

- Honnan veszed, hogy kellene, hogy legyen? - szegeztem neki a kérdést.

- Hát tudod, itt van Andrea, aki megemlített egyszer-kétszer ameddig csatlakoztunk hozzád. - nevetett fel.

- Szóval kibeszéltetek? Na szép mondhatom.

A beszélgetésünket egy autó hangja és egy ismerős hang ordítása törte meg. Messziről a fák között egy fehér színű terepjáró tűnt fel, méghozzá abból a fajtából amit közel 40 éve nem gyártottak már sehol a világon, de számomra szép gyermekkori emlékeket idézett fel, hiszen édesapámmal sokszor mentünk körútra egy ugyanilyen típusú sárga Suzuki Samurai-al. A hang ami igen erőteljesen érkezett a terepjáró felől, nagyon ismerősnek tűnt.

- Újabb túlélők. Ez a hang nekem ismerős, szerintem Gus lesz az. - mondtam Diananak.

- Gus? Csak nem Gustav Everett? - kérdezett vissza Diana.

- De igen, rá gondolok. Csak nem ismered?

- Persze hogy ismerem. Évekig lakott a szomszéd lépcsőházban.

- Kicsi a világ.

A fehér csodajárgány egyre közelebb ért és egyre hangosabban hallottuk ahogy Gus indokolatlanul üvölt. "Gyertek csak ti hulla köcsögök! Megbaszom a kurva anyátokat is, aztán utána vihettek el nekrofíliáért!". Gus félig kilógott az autó jobb oldali ablakán, a kezében pedig egy vértől vörösre festett baseball ütőt lóbált. Azt nem láthattuk, hogy kik, vagy ki az aki vele érkezik, mert az autó repedezett, sötétített szélvédőjén nem lehetett belátni.

Az igazi kérdést az jelentette, hogy mégis hogyan fogjuk beengedni őket, hiszen a zombik már igencsak gyülekeztek a tábor körül és persze a kapunál. Diana feje felett láttam lelki szemeimmel, ahogy felgyullad az a kicsi égő és elsprintelt az őrtoronyból.

- Engedjetek be! - Kezdett el ordítani Gus, amikor a terepjáróval a bázis kapujához értek.

- Várjatok kicsit! Kőrözzetek pár percet, kitaláljuk, hogyan engedhetünk be! -kiáltottam vissza.

Gus ekkor egy felé közeledő élőhalott fejét játszi könnyedséggel csapta le a testéről.

- Hazafutás baszdmeg! - kiáltotta.

Ekkor hirtelen hatalmas csörömpölés törte meg a pár pillanat óta kialakult csendet. Diana és Sarah a bázis hátsó falán állva pár főzőkanállal és edénnyel csapott olyan zajt, amitől a halottak is felébredtek, bár ez jelen állás szerint tényleg helytálló kijelentés volt. A kapunál tolongó zombitömeg pedig szép lassan feloszlott, hiszen az egyik része Gusékat követte, a nagyobb rész pedig elindult a hang forrása után. A hangzavarra már Gunnar és Ben is kijöttek hozzám, így kinyitottuk a kaput és lövöldöztük lefelé a betolakodni akaró zombikat. A sárga csoda beérkezett az udvarba és nyílt az ajtó. Illetve nyílt volna, hiszen az anyósülés oldali ajtó beragadt, így Gus konkrétan kiesett rajta, amit elég nagy nevetéssel fogadott mindenki. A másik ajtón is egy ismerős arc jelent meg. ő a mexikói származású Charles Valdés volt, akit az ismerősök csak professzornak hívtak, bár azt ő nem tudta, hogy ez igazából gúnynév volt. Charles az a fajta ember volt, akiben megbízni nem igazán lehetett, hiszen a jómódúságát felhasználva mindent és mindenkit el tudott érni, leginkább a haverjai kárára. Megmondom őszintén én az ő jelenlétének annyira nem örültem, hiszen volt vele némi afférom egy exem miatt, aki konkrétan miatta hagyott el egy jó pár éve. Ennek okán én inkább Gushoz mentem oda és segítettem fel a földről, aki egyből két puszit nyomott az arcomra.

- Édes barátom, majdnem meghaltunk, vágod? Beleragadtunk a sártengerbe vágod? még szerencse hogy nálunk volt a lyukas szörfdeszkám meg a szőrös bilincs. Ne kérdezd, hogy miért, és hogyan került oda! - mesélte hihetetlen lelkesedéssel Gus

Ekkor Diana kopogtatta meg a hátamat.

- Szerintem nézz hátra. - szólt sejtelmesen.

Megfordultam és megpillantottam, ahogy egy vörös baseball sapka alól rám néz Anna. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, Gust majdhogynem feldöntöttem, úgy futottam az autó felé. Legszívesebben Anna nyakába ugrottam volna örömömben, de ő hűvösen fogadott. Megölelt ugyan, de nagyon hideg volt az arca, még egy mosolyt sem engedett el.

- Hiányoztál. Aggódtam érted. Ilyet soha többet ne mert csinálni.

- Jól van. - közölte, majd ott hagyott és bemutatkozott azoknak akiket még nem ismert.

Miután gyorsan körbevezettem az új lakókat, és megmutattam az új otthont, visszatértem az őrtoronyba Dianához.

- Nem értem.

- Na mi a baj Dominique? Mesélj csak - kérdezte szemmel láthatóan nagy érdeklődéssel Diana

- Nem értem. Ahogy Anna viselkedik. Szinte hozzám sem szólt, semmi öröm az arcán, hogy láthat, semmi.

- Mindennek oka van Dominique. Majd ez is kiderül, hidd el.

- Az rendben van, csak tudod nem igazán hiszem, hogy ezt érdemlem. Vagyis lehet, de akkor is basszus. Nem értem, hogy miért. És ezt nem viselem el, ha nem tudom valaminek az okát.

- Hát. - mosolyodott el Diana - El kell mondjam, hogy buta vagy. Te ezt a lányt jobban szereted mindennél és még észre sem veszed. Tudod én lennél a legboldogabb ember a világon, ha valaki ennyire aggódna értem, meg törődne velem, mint te Annával.

- De...

- Nincs de! - Szakított félbe Diana - Nézd. Nem tudom mi volt köztetek, meg mi történt, meg semmit nem tudok igazából. De azt látom, hogy neked ő mennyit jelent. Ne hagyd annyiban.

- Tudod az a baj, hogy ha lett volna esélye ennek az egésznek, akkor már rég összejöttünk volna. De nem jöttünk össze, és ez nem rajtam múlott.

- Most komolyan eljátszod ezt? - förmedt rám

- Miről beszélsz?

- Tudod ez a szarság. Hogy is volt? Várj, felidézem magamban. Én szeretem mindennél jobban, ő nem szeret. Nincs mit tennem. Egyszerűen szeretem tovább és közben megelégszem a barátságával. - mondta kissé röhejes nyávogó hangon, majd az arcomba mászott és szinte majdhogynem ordított - Na ezt kurvára felejtsd el! Nincs az az isten. Ez nem egy szaros mese. Itt harcolnod kell. Érted? Harcolni! Ha kell akkor megöllek, lenyúzom a bőrödet, felhúzom és én fogom meg elcsábítani helyetted Annát!

- Hmmm. Nem vagy te egy kicsit őrült? Kezdek félni tőled! - törtem ki hangos nevetésben.

Persze nevettem, de ahogy idő közben végig gondoltam azt amit Diana mondott, rájöttem, hogy lehet igaza van. Talán tényleg szeretem. Talán harcolnom kéne. Talán nem kéne annyiban hagyni. Talán. De túl sok a talán, az idő pedig lehet hogy túl kevés...

Day #6 - Az ember legjobb barátja

Hajnalban lövések hangjára ébredtem. A lehető leggyorsabban felöltöztem és rohantam ki az udvarra. Az őrtoronyban a Magnussenekkel érkezett Sarah és John állt. Felfutottam a fa lépcsőn ami a kilátóhoz vezetett.

- Mi történt? - kérdeztem

- Láttunk egyet. - válaszolt John

- Három lövést hallottam.

- Hát, nem vagyok a legjobb célzó. De leterítettem.

- Ide értek.

Elérkezett az első nap, amikor megszűnt a szabad kijárkálás. Kénytelen voltam szigorítani a szabályokon ami a portyázást és az őrséget illeti. Ha egy ideért, hamarosan több is ide fog csődülni. Igazság szerint nem vártam ezt a pillanatot, hiszen azzal hogy már a városon kívülre is eljutottak az élőhalottak, erősen csökkentek annak az esélyei, hogy bárki is kiérjen hozzánk. És igen, Anna hiánya is kezdett teljesen maga alá temetni. Kínzó bűntudatot éreztem minden és mindenki miatt, az éjszakai rémálmokról nem is beszélve.

A délelőtt egyébként nyugodtan telt el, én személy szerint Bellával voltam kint az udvaron és játszottam vele. Furcsa lehet, hogy ebben a helyzetben kimegyek a kutyámmal játszani, de az az igazság, hogy engem ez nyugtatott meg. Bellát tényleg a gyermekemként neveltem és ettől kicsit talán emberi személyiséggel is ruháztam fel. Általában azon viccelődtünk Annával, hogy ő igazából palotapincsinek képzeli magát, hiszen a staffordshire terrierekre jellemző tulajdonságok közül alig-alig volt meg benne valami. Gondolok itt az önfejűségére és makacsságára, persze azt ki lehetett volna nevelni belőle, de én úgy voltam vele, hogy egy kutya legyen kutya, legyen akarata. Ráadásul igencsak el volt kényeztetve az állat, hiszen tényleg a szemem fénye volt. Az emberek többsége általában mosolygott Bella emberi szokásain, mint például azon, hogy amikor lehetett az ágyban aludt velem, vagy akár egymagában is, szigorúan betakarózva. Azzal hogy Bellát apportíroztattam, kicsit elfelejtettem a felelősséget ami a nyakamba szakadt és azt, hogy tulajdonképpen nekem kell vezetnem az egész helyet és az embereket. 

A délelőtt nyugodtságához az is hozzájárult, hogy csak egy-egy zombit kellett kiiktatni. Gary és Ben is fennakadás nélkül megjárta a kis útját és gazdagabbak lettünk három tyúkkal, egy kakassal meg három disznóval. Na meg Gary nagyszüleinek az ott hagyott, vagy felejtett tacskójával, Csibésszel. A bázis körül munkákból egy kicsit kimaradtam, tulajdonképpen észre sem vettem, emiatt szégyelltem is magam egy picit, ugyanis ameddig én a gondolataimba merülve egy ágat dobálgattam Bellának, a Maestroék az ablakok cseréjével voltak elfoglalva. Valójában nem is értettem, hogy honnan sikerült ennyi alapanyagot szerezniük, de nem is számított. A volt katonai iskola és kollégium kezdett egyre inkább élhető és lakható formátumot felvenni. A lányok közben sikeresen elkészültek az ebéddel, így sikerült szinte az egész brigádnak egyszerre leülnie kajálni. Miközben éppen a húslevest szürcsölgettem, Ben huppant le mellém.

- Figyelj Dom, azt hiszem ameddig még nincs olyan sok dög kint, neki kéne ugranunk még egy kis favágásnak. Amit az ideérkezéskor vágtunk, nem lesz elég semmire, és így hamarosan nem lesz mivel fűteni, vagy főzni.

- Igazad van. Ebéd után kimegyünk egy páran.

Benjaminnak igaza volt és mivel a gázvezetékek teljesen elrohadtak a bázis teljes területén, nem tudtuk sehogyan megoldani a fűtés problémáját. A meleg víz problémáját is egy Gary által hozott villanybojlerrel oldottuk meg, ami őszintén szólva szinte semmire sem volt elég. Így ez is kérdéseket vetett fel, amire a válasz igazából már megvolt. Portyáznunk kell és az üres házakból elhozni mindent amit csak lehet.

Mivel az ebédnél az őrségben állókon kívül mindenki ott volt, gyorsan magamhoz ragadtam a szót és elmondtam, hogy minek kéne lennie a napi menetnek. A favágó bulira John, Benjamin és Gunnar egyből és önként jelentkeztek, míg Gary és a Maestro bevállalta azt, hogy elmegy és megpróbál még összeszedni olyan dolgokat amire szükségünk lehet. Úgy számoltunk, hogy a zombik talán egy 10-15 kilométeres kört lephettek eddig el, de azt sem annyira nagy számban, hogy ne lehessen megoldani bökkenő nélkül a portyázást, hiszen aki tudott az régen elmenekült.

A favágáskor a biztonság kedvéért kivittem magammal Bellát is. A kutya érzékeny volt a zombik szagára, messziről felismerte őket és szerencsére a közeledtüket a tudatunkra is adta. Mivel féltettem, kikötöttem egy fához és így álltunk neki a munkának. Szerencsére nem leptek el minket az élőhalottak, csupán három darab járkálóval találkoztunk, akiket Gunnar a becenevéhez híven egy-egy hajszál pontos lövéssel leterített. Éppen egy fát fűrészeltem darabokra, amikor szemből a leginkább bokros rész felől neszeket hallottam. Nem aggódtam, hiszen Bella nem jelzett így folytattam a munkát. Ahogy teltek a másodpercek, a zaj egyre hangosabb lett. Mikor felnéztem, velem szemben egy vörös szemű, vérrel erezett, rothadó alak állt és felém sietett. Ahogy hátra léptem, megbotlottam egy gödörben és nagy lendülettel huppantam hátra. Ahogy pókjárásban próbáltam hátrálni észrevettem, hogy a fánál amihez Bellát kötöttem, csupán a bőrből készül póráz maradványa lógott le a földre. A pisztolyomat próbáltam előkapni, de a zombi egyre közelített, a többiek pedig éépen nem igazán voltak a környéken. Az idő lelassult körülöttem, és hirtelen minden olyan vontatottá vélt, miközben a gondolataim cikáztak. Vajon Bella jól van? Mikor szökhetett meg? És miért, vagy hogyan nem vettem észre? Miközben még mindig a pisztolyomat kerestem az övemen, bevillant egy kép, amikor lehelyezem azt az egyik farönkre, miközben rothadó emberszabású egyre inkább közeledett. Valamiért annyira lesokkoltam, hogy még segítségért kiáltani is csak ekkor kezdtem el, pedig már éreztem, hogy ez bizony késő. A zombi hörögve ért oda a lábaim elé és szemmel láthatóan meg akart kóstolni. Egyszer csak megrezzent a bokor és Bella ugatva ugrott elő. A lény megtorpant, de megfordulni már nem volt ideje. Egy machete suhanása törte meg a hörgését, és lassan a feje levált a testéről, majd önmaga mellé huppant. A megmentőm nem lehetett több egy 13-14 éves forma kislány volt.

- Köszönöm! - mondtam remegő hangon a lánynak.

- Neki köszönd - mutatott Bellára - ha ő nem talál meg és vezet el ide, akkor...

- Akkor én már nem vagyok - fejeztem be a mondatát, miközben nagy nehezen feltápászkodtam a földről - Szia. A nevem Dominique. Ő pedig itt a legjobb barátom, Bella. - mutattam be magamat és Bellát

- Helló. A nevem Rebecca. Rebecca Thompson.

Ebben a pillanatban értek oda Gunnarék, akik a kiáltásomat hallva jöttek volna segíteni, vagyis leginkább a hullámat összeszedni és elégetni. Rebeccát bekísértük a bázisra és megkínáltuk némi étellel, miközben elmesélte a történetét. A lány apja a rendőrségen dolgozott kiképzőtisztként, innen tanulta meg kicsit a fegyverforgatást. Amikor a zombik megjelentek, az anyjával volt otthon. Őt megharapták és menekülés közben változott át, egy nap múlva. A lány saját kezével vágta le az édesanyja fejét és indult neki az útnak, ami után hozzánk jutott. Természetesen örült neki, hogy találkozott élő emberekkel, mert azt amióta bolyongott, nem igazán látott. Azt mondta, hogy az erdő szélén találkozott Bellával, aki a nadrágjánál fogva cibálta el a bázisig, de szemmel láthatóan egyáltalán nem haragudott ezért.

Ennyi izgalom után, kissé fáradtan zuhantam be az ágyba este 8 óra körül és miután Bella is elfoglalta helyét a takaró alatt, mély álomba zuhantam...