- Szia Dom! - köszönt rám
- Andrea? Végeztél a kivizsgálással? Minden oké Rebeccával? Mire jutottál?
- Igen, megvagyok. Hát eléggé érdekes a dolog. Rebecca abszolút tünetmentes és semmiféle nyoma nincsen nála a fertőzésnek.
- Lehetséges, hogy nem fertőződött meg a harapás által?
- Ezek szerint igen, bár ez valószínűleg nem ilyen egyszerű. Igazából ésszerű válaszom nincsen egyelőre. - mondta Andrea kicsit komoran - Figyelj Dominique, gondoltál már arra, hogy mi lesz velünk? Mi van, ha a falak nem bírják ki, ha több ezer zombi akar majd keresztüljönni rajta?
- Hát, a vesémbe látsz. Ezen gondolkoztam most este. Az az igazság, hogy bízom benne, hogy valahol már tudnak valami ellenszert. Mióta elhallgattak a rádiók, azóta fogalmunk sincs arról, hogy mi van a világban.
- Na igen, de ezek megint csak feltételezések, amik nem igazán fognak előrébb vinni minket.
- Arra gondoltam, hogy a megoldásnak itt kell lennie helyben. A vírus innen indult, itt kísérletezték ki, itt kell lennie a megoldásnak is. És azt hiszem, hogy ezt nekünk kell majd megtalálnunk.
- Arra gondolsz, hogy menjünk be a városba?
- Igen arra. Szerintem az első lépés az, hogy megkeressük a Cardio Clinic épületében a kísérleti gyógyszerről való feljegyzéseket.
- Rendben. Én veled tartok, de kire gondoltál? Ki jönne még velünk?
- Nem tudom. Az az igazság, hogy nem akarok senkit belekényszeríteni egy ilyen túrába. Majd aki vállalja, az jön velünk és kész.
Ahogy a reggel eljött, én is kezdtem egyre inkább felélénkülni és gyermeki izgatottsággal vártam, hogy ki az aki velünk jön, és hogyan fogunk eljutni a célig. A reggeli alatt ismertettem a tervet a többiekkel és sajnos észre kellett vennem, hogy nem túl nagy a lelkesedés. Ennek főleg Charlie adott hangot, szerinte ugyanis teljesen felesleges ilyen álomszerű megoldásokat keresni. Végül Andreán és rajtam kívül egyedül Tom és Benjamin jelentkezett. Persze az ikrek is jöttek volna, de őket én kértem, hogy maradjanak és viseljék gondját a bázisnak és az ott lakóknak.
Gyors bepakolás után Ben kocsija már indulásra készen várt minket az udvaron, feltöltve a szükséges fegyverekkel és némi élelemmel. Az elindulás kisebb problémákat már okozott, mivel a kint járkáló zombik mennyisége már igencsak meghaladta az ideálisnak mondható számot, így nem volt egyszerű elcsalni őket a kapu elől, de szerencsére ezt az akadályt is sikeresen legyűrtük és indultunk a város irányába. A körülöttünk levő táj engem személy szerint leginkább az ősrégi háborús filmekre emlékeztetett. Valahogy már az út mellett elterülő erdőnek is más színe volt, olyan szomorúnak, elveszettnek tűnt a világ. A városhatárnál lévő nagy kanyar után, ahol elhagyjuk az erdős részt, megpillantottam az ex-otthonom. Az egykor csodás település felett füstfelhő keringett amit a romos, legtöbb helyen betört ablakú épületek köhögtek fel magukból. Az egyetlen ami számomra meglepő volt, hogy nem volt körülöttünk annyi zombi, mint amennyire előzetesen számítottam. Sehol sem láttam csordákat, csak elvétve bolyongott egy-kettő az út mellett és ez a városba érve sem igazán változott. A Cardio Clinic közelébe érve sajnos akadályba ütköztünk, ugyanis minden oda vezető útszakasz el volt zárva, vagy autókkal, vagy leszakadt faldarabokkal, vagy esetleg szemetes konténerrel. Andrea szerint ez az is jelenthette, hogy van élet beljebb a CC élete felé és szándékosan vannak eltorlaszolva az utak, de a hiányos akadályoztatásból kiindulva ebben én nem igazán bíztam. Mivel a CC épületében Andrea korábban többször is járt, jól ismerte a helyet, így az ő szavára hagyatkoztunk a megközelítést illetően. Az autót egy a bejárattól nagyjából 200 méterre levő zombimentesnek tűnő sikátorban parkoltuk le. Sajnos a sikátor csak járkáló mentesnek tűnt, ugyanis ahogy kiszálltunk a járműből, már meg is jelent az első zombi, amit Tom határozott mozdulattal fejezett le. Ekkor a sikátorba nyíló vészkijárat ajtaja zörögni kezdett és pár másodperc múlva tokostól kiszakadt és özönlöttek ki rajta az előhalottak. A hibát ott követhettük el, hogy a sikátorba nyíló ajtó egy étterem konyhájának hátsó ajtaja volt, ahol ugye ételből és húsból igencsak volt raktáron, és bizony a hűtőkben valószínűleg még ilyenkor is volt elzárva étel, aminek a szagára a zombik özönlöttek. Hirtelen vagy 40 zombival találtuk szemben magunkat és miután a sikátor zsákutca volt, nem volt lehetőségünk másfelé kijutni, csak előre. A következő pillanatban már esztelen kaszabolás és lövöldözés kezdődött. Hirtelen három élőhalottal találtam szemben magam, akik szemmel láthatóan a bőrömre pályáztak. Kettőt közülük egy-egy lövéssel terítettem le, de ekkor átsuhant az agyamon az, hogy a lőszerrel problémák lehetnek, ha feleslegesen szórjuk el a muníciónkat.
- Csak akkor lőjetek ha nagyon muszáj! Szükségünk lesz a lőszerre! - kiáltottam el magam, majd előhúztam a kést a nadrágom övére eszkábált tartóból és a két szeme közé döftem. Ahogy a kés könnyedén átszelte a zombi koponyáját, egy pillanatra elméláztam és a szúróeszköz az élettelen zombival együtt a földre huppant. Az első döbbenetből feleszmélve a testre vetettem magam, és próbáltam kihúzni a kést az embermaradvány fejéből, de eléggé beleszorult a penge a koponyába. A bajlódás közepette, egy árnyék jelent meg a fejem felett. Ismét egy zombi állt fölöttem és már hajolt is felém, amikor hirtelen, egy fehér csík suhant el a szemem és a zombi nyaka előtt, a lény feje pedig lassan elkezdett lecsúszni a nyakáról. Ahogy az élőhalott teste a földnek csapódott, felnézve erőteljes deja-vu fogott el. Ugyanaz az esemény már megtörtént velem pár napja, ugyanígy. A lény mozdulatlan teste felett pedig ugyanaz a kislány mosolygott ki a kapucni mögül mint az erdőben. Rebecca volt... Felsegített, majd machetevel a kezében szinte táncra perdült és könnyedén vágta le a közeledő szörnyetegek fejét. Mikor véget ért a mészárlás és nyugtáztam, hogy mindenki épségben megúszta, kérdőre vontam Rebeccát.- Te hogy kerülsz ide? - kérdeztem félig meddig dühösen
- Volt valami nem odaillő a csomagtartóban, na az én voltam. Úgy éreztem szükségetek lehet rám! - felelte
- Ha a lányom lennél most felpofoználak. Hogy juthat eszedbe, hogy ekkora veszélynek tedd ki magadat? - törtem ki
- Nyugizzál le Dom. Ha nem lettem volna itt és nem mentem meg másodszor is az életed, akkor most már szépen hörögnél és próbálnád leenni Ben kezéről a húst. Úgyhogy csend legyen. Értem nem kell aggódni, inkább értetek kell...
Köpni-nyelni nem tudtam. Az volt a baj, hogy végső soron Rebeccának igaza volt. Megmentett ismét, tartoztam neki, de remélem, hogy ilyen formán nem kell majd viszonoznom neki ezt...
